Franz ROSENZWEIG: A megváltás csillaga – részlet[1]

A megváltás ünnepei

A „hatalmas (félelmetes) napokat” az ünnepek között is kitünteti az, hogy ez alkalommal és csakis ez alkalommal a zsidó letérdel. Amit megtagadott a perzsa királytól, amit semmilyen földi hatalom meg nem követelhet tőle, s amivel még Istenének sem tartozik sem az év többi napján, sem életének más alkalmain: most megteszi. Nem akkor térdel le, amikor megvallja vétkét, vagy amikor bűnei bocsánatáért imádkozik, bár az egész ünnep elsősorban ennek van szentelve. Akkor térdel le, amikor Isten közvetlen jelenlétét megpillantja, vagyis egy olyan állapotban, amely kiemeli a ma földi esendőségéből. Ugyanezért maradt ki a szombati főimából is a bűnbocsánatért való könyörgés. A megváltás ünnepi tíz napját betetőző nagy Engesztelő Napot jó okkal nevezik tehát a Szombatok Szombatjának. A közösség visszaemlékezve jut el Isten jelenlétének átérzéséhez, felidézi az egykori szentélyben folyt istentiszteletet, elsősorban azt a pillanatot, amikor a papok Isten soha ki nem mondott, mindig csak körülírt Nevét most, egyetlen egyszer az évben körülírás nélkül kimondták, a templomban összegyűlt nép pedig térdre borult. Közvetlenül pedig akkor merül el ebben az érzésben, amikor azt az imát mondja, amely más napokon is egészen belefeledkezik az eljövendő pillanat ígéretébe. Az eljövendő pillanatéba, amikoris minden térd meghajlik majd Isten előtt, amikor minden bálványimádás eltűnik majd a földről, a világ Isten Országa lesz, mindenki az Ő Nevét fogja szólítani, a világ minden gazembere megtér majd hozzá és minden és mindenki magára veszi majd az Ő igáját. De ennek az imának az engesztelő napi változata még ennél is tovább megy. A jövő jelenné válásáért való könyörgés itt a főima része, s a főima e napokon hatalmas szavakkal kiált azért a napért, amikor minden térd meghajlik majd és egyetlen szövetségben egyesül, hogy egész szívvel Isten akaratát tegye. A záróima viszont, amelyben minden nap felhangzott e kiáltás, e hatalmas napokban nem kiált érte, hanem jelenvalóként ragadja meg az örök megváltás pillanatát, tudván tudva, hogy a saját közössége még nem az összes teremtmény Egy Szövetsége. S amit az év más napjain csak mond a gyülekezet, itt meg is teszi: térdre borul a Királyok Királyának színe előtt.

Az ítélet

A hatalmas napok, az Újév napja és az Engesztelés Napja az örök megváltást belehelyezi az időbe. Az Újév napján, az ünnep tetőpontján megfújt sófár e napot „az Ítélet Napjává” avatja. Az idők végére helyezett Ítélet most közvetlenül előttünk áll a jelen pillanatban. Ezért nem lehet szó a világ megítéléséről – hiszen hol van már a világ ebben a pillanatban? Az ítélet az egyénről ítél. Minden egyes ember sorsát a cselekedetei szerint szabják ki. Az Újév napján megírják az ítéletet a múlt és az eljövendő évre és az Engesztelő napon, amikor „a vezeklés tíz napjának” határideje lejárt, megpecsételik. Az év így teljes egészében az örökkévalóság teljes jogú képviselője lesz. Az „Utolsó Ítéletnek” ebben az évenkénti visszatérésében az örökkévalóság megszabadul minden túlvilági messzeségétől; valóban itt van, megragadható az egyén számára és erős kézzel megragadja az egyént. Nem az örök nép örök történelmében és nem a világ örökké változó történelmében áll az egyes ember. Nem várhat, nem bújhat el a történelem mögé. Közvetlenül ő az, akit megítélnek. Igaz, hogy a közösségben áll. Azt mondja: mi. De ez a „mi” a mai napon nem a történelmi nép „mi”-je, nem azoknak a törvényeknek az áthágása a bűn, amelyek e népet a földgolyó többi népétől elválasztják, nem az ilyen bűnök megbocsátásáért könyörgünk. Ezen a napon az egyén közvetlenül, meztelen egyediségében áll Isten előtt, vétke tisztán az ember vétke; csak ezeket az emberi vétkeket nevezi meg az ima, amikor megrázó felsorolását adja a bűnöknek, „amelyeket elkövettünk” – és ez a felsorolás maga is több, mint felsorolás: a lélek legrejtettebb zugaiba is bevilágít, hogy előcsalja az egyetlen bűn megvallását, a mindig egyforma emberi szív egyetlen bűnét.

A bűn

Az a „mi”, az a közösség, amelyben az egyén a maga meztelen és csupasz embervoltában Isten előtt mellét veri, s amelynek vallomást tevő „mi”-jében bűnös énjét olyan mélyen átéli, mint soha életében, ez a „mi” nem lehet szűkebb, mint maga az egy emberiség. Ahogyan ezekben a napokban az év képviseli az örökkévalóságot, úgy Izrael képviseli az emberiséget. Izrael tudatában van, hogy „a bűnösökkel” imádkozik. S ez azt jelenti – bármi is legyen a homályos formula eredete –, hogy mint az emberiség egésze [imádkozik] minden egyessel. Hiszen mindenki bűnös. Ha tisztán kapta is lelkét Istentől, mára magával ragadta a harc megtört szívének két ösztöne [a jó és a rossz ösztön] között. S ha mindig újra erőt gyüjtve el is határozta és megfogadta, hogy hozzáfog kettéhasadt szívének megtisztításához és egyesítéséhez, két évnek az örökkévalóságot jelentő határán minden elhatározása semmis lesz, esküi érvénytelenek, s a fogadások, amelyekkel Istenhez fordult, szétfoszlanak, s amihez az Ő bölcs gyermekeként fogott, az most a csak sejtőnek megbocsáttatnak.

Fordította Surányi László