Franz Rosenzweig levele Rudolf Ehrenberghez

Kedves Rudi, közölnöm kell veled valamit, ami el fog szomorítani és, legalábbis eleinte, érthetetlen lesz számodra: hosszú és azt hiszem alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy visszavonom elhatározásomat. Már nem látom szükségszerűnek, és ez az én esetemben azt jelenti: lehetségesnek sem. Egyszóval: zsidó maradok.

Ha a következőkben megpróbálom kifejteni indokaimat, ezt nemcsak azért teszem, mert a dolog fejleményei miatt tartozom neked ezzel a számadással, és mert így talán barátságunkat is életben tarthatom, hanem azért is, mert új álláspontom a régitől eltérően, keresztény részről is – teoretikus – elismerésre tart igényt.

Abban a lipcsei éjszakai beszélgetésben[1], amelynek során Rosenstock lépésről lépésre kiszorított utolsó relativista állásaimból, amelyeket még megtartottam, s relativizmustól mentes állásfoglalásra kényszerített, azért voltam eleve sebezhetőbb, mint ő, mert ennek a támadásnak a jogosságát a magam részéről is el kellett ismernem. Ha akkor az én kinyilatkoztatás-világ dualizmusomat alá tudom támasztani egy metafizikai Isten-ördög dualizmussal, megtámadhatatlan lettem volna. De ebben megakadályozott a Biblia első mondata. Ez a talpalatnyi közös talaj kitartásra kényszerített vele szemben. Szilárd kiindulópont maradt a következő hetekben is. A világnézet bármilyen relativizmusa most már megengedhetetlenné vált számomra.

Hogy aztán mi kényszerített arra, hogy ne pusztán megálljak vele szemben, hanem utána is menjek, azt te nagyon jól tudod és a Prédikációkban[2] (az eretnekről szólóban) ki is mondtad: az, hogy én a zsidóságomat fogalmilag krisztianizáltam, hogy osztoztam veletek a hit közösségében, vagy legalábbis osztozni véltem. Ezért fegyverzett le egy csapásra Rosenstock egyszerű hitvallása, amely pedig csak támadásának kezdete volt. Hogy egy olyan ember, mint Rosenstock, tudatosan keresztény (nálad ezek a dolgok a probléma folyékony halmazállapotában voltak még), halomra döntötte a kereszténységről, ezzel együtt pedig a vallásról alkotott egész elképzelésemet. Mindeddig azt hittem, hogy zsidóságomat krisztianizáltam. Valójában épp fordítva: a kereszténységet judaizáltam. A 313-as esztendőt az igazi kereszténységtől való elszakadás kezdetének tekintettem, mert a kereszténység számára a világon keresztül vezető utat nyitja meg, vagyis ellenkezőjét annak, mint amit a zsidóság számára a 70-es év nyit meg. Zokon vettem az Egyháztól, hogy kormánypálcája van, mert láttam, hogy a Zsinagóga törött botot tart a kezében. Te tanúja voltál annak, mint kezdtem ebből a felismerésből kiindulva újraépíteni magamnak a világot. Úgy láttam, hogy ezen a világon – és erre a „re” nem vonatkoztatott „kívült” többé nem ismertem el (s most sem ismerek el) – úgy láttam tehát, hogy ezen a világon belül nincs hely a zsidóság számára. Mikor ebből levontam a következtetést, egyben személyes fenntartással is éltem, amely tudhatod, milyen fontos a számomra: kijelentettem, hogy csak zsidóként válhatok kereszténnyé, s nem a pogányság közbenső fokán át. Ezt tisztán személyes fenntartásnak véltem; s te helyeselted is, mert őskereszténységre emlékeztetett; részedről ez nem is volt tévedés; a zsidómisszió valóban ezen az állásponton nyugszik, amelyet én személyesnek tartottam: megkívánja, hogy a törvényhű zsidó az előkészületi időben is törvényhűen éljen, egészen a megkeresztelés pillanatáig. De éppen ezen a ponton váltak újból el útjaink. Egyelőre hagyjuk figyelmen kívül a zsidómisszió álláspontját, és szorítkozzunk a közöttünk lévő eltérésre. Az én pozíciómat zsidóság és kereszténység között te úgy tetted érthetővé a magad számára, hogy visszavetítetted a kereszténység keletkezésének korába; én viszont úgy tettem a magam számára lehetségessé az átmenetet, hogy a Zsidókhoz írt levelet posztdatáltam, ha nem is éppen azzal a bizonyos tizennyolc évszázaddal, de mindenesetre az azóta eltelt évszázadokkal. Te a F.R. oltóvesszőt „az első évszázad zsidóságának” élő törzsébe oltottad; én a „Zsidókhoz írt levelet” a „huszadik század zsidóságának” élő ágába. Számomra ugyanolyan magától értetődő volt, hogy ez az ág élő, mint a te számodra az, hogy holt, elszáradt. Mindketten naiv módon jártunk el, úgy gondolom, naivul, amennyiben nem vettük észre, hogy eltértünk egymástól. Ha észrevettük volna, nem értettük volna meg. Mert ez nem csupán eltérés, hanem egyszersmind objektív összefüggés közöttünk.

A kereszténység elismeri a zsidóság Istenét, bár nem mint Istent, hanem mint „Jézus Krisztus Atyját”. A maga részéről az „Urat” követi, de azért, mert tudja, hogy csak rajta keresztül vezet az út az Atyához. Mint az úr marad Egyházával minden időkön át, a világ végéig. Akkor azonban nem lesz többé Úr, ő is alá lesz vetve az Atyának, aki – akkor – Minden lesz Mindenekben. Hogy mit jelent Krisztus és az ő Egyháza a világban, abban egyetértünk: senki sem jut el az Atyához, hanemha Őáltala.

Senki sem jut el az Atyához – más a helyzet azonban, ha valakinek nem kell már eljutnia az Atyához, mert már nála van. És éppen erről van szó Izrael népénél (nem az egyes zsidóknál). Izrael népe, akit Atyja kiválasztott, világon és történelmen át ama legvégső, legtávolibb pontra mered, ahol ez az ő Atyja, éppen ő lesz az Egy és Egyetlen – „Minden Mindenekben!”. Ezen a ponton, ahol Krisztus megszűnik Úr lenni, Izrael akkor már nem az „ő Istene”. De addig a napig Izrael életének tartalma az, hogy ezt az örök napot hitvallásban és cselekedetben anticipálja, hogy ennek a napnak élő előjele legyen, papok népe, a törvénnyel, hogy saját szentségével megszentelje Isten nevét. Hogy Istennek ez a népe hogyan áll a világban, elkülönülésével milyen külső szenvedéseket (üldöztetés) és belső szenvedéseket (megmerevedés) vesz magára, abban megint csak egyetértünk.

És mégis: minthogy a Zsinagóga ugyanabban az eszkatológiai reményben veszi magára a világ megtagadásával járó szenvedéseket, mint az Egyház a világ igenlésével járókat, és minthogy ez nem pusztán öntudatlan és véletlen összetalálkozás az örökkévalóságban (mint mondjuk a hívőké és az „általános-emberi” pacifistáké), hanem ennek a reménynek a gyökerei is – minden idő Istene itt és ott – együtt erednek, az Ószövetség kinyilatkoztatása közös birtokunk, az Egyház és a Zsinagóga egymásra vannak utalva. A Zsinagógának, mely halhatatlan, de botja törött és szemén kötés van, le kell mondania a világi munkáról, s minden erejét arra kell fordítani, hogy önmagát életben, s az élettől tisztán tartsa. A világi munkát átengedheti az egyháznak, s benne látja minden pogány üdvét minden időkben. Tudja, hogy amit Izrael számára a kultusz cselekedetei, azt az Izraelen kívüli világ számára a szeretet cselekedetei érik el. De nem hajlandó elismerni az Egyháznak, hogy az az erő, amellyel a szeretet műveit cselekszi, több lenne isteninél, hogy magának Istennek az ereje volna. Itt mereven a jövőbe néz.

És a törhetetlen jogarú Egyházat, e világranyílt szemű, győzelmében biztos harcost, állandóan az a veszély fenyegeti, hogy a legyőzöttek szabnak neki törvényt. Noha az Egyház mindenki felé fordul, nem szabad az általánosban elvesznie. Szava maradjon mindig bolondság és botránkozás. Hogy bolondság maradjon, arról gondoskodnak a görögök, akkor és ma, és a jövőben is. Ezek újra meg újra megkérdik majd: miért éppen ez a szó volna isteni erő, miért ne lehetne ugyanúgy az a másik, vagy az a harmadik – miért éppen Jézus és nem Goethe (vagy ő is)? És így beszélnek egészen az utolsó napig, csak szavuk egyre halkabb lesz, az Egyház minden belső vagy külső győzelmével egyre halkabb, mert a bölcsesség, mely önmagát bölcsnek képzeli, elnémul a szemmel látható előtt; és amikor az Egyház munkálkodástól, amellyel az időben hat, az utolsó görög is elnémult már, akkor a keresztről szóló ige – az idők végén, de még mindig az időben – senkinek sem lesz bolondság többé. De változatlanul botránkozás marad még ebben a pillanatban is. Egyetlen görög számára sem volt botránkozás, hogy isteni erőt kellett a világban elismernie: hiszen olyan világot látott, amely tele van istenekkel: csak az volt számára megfoghatatlan, hogy éppen azt az egy, keresztre feszített Üdvözítőt kell tisztelnie; és így van ma is, és így lesz a jövőben is. De a Zsinagóga szeme be volt kötve; nem látott világot – hogyan láthatott volna benne isteneket? Csak belső prófétai szemmel látott, tehát csak a végsőt és a legtávolabbit látta. Ezért az a követelés, hogy a legközelebbit, valamit jelenvalót, olyannak lássa, amilyennek csak a legtávolabbit látja, botránkozás lett számára; és így van ma is, és így lesz a jövőben is. Ezért az Egyház, valahányszor elfelejti, hogy ő botránkozás és kiegyezne az „általános emberivel”, amit a görögök örömmel fogadnának, hiszen ők ama császárhoz hasonlóan Pantheonjukban Krisztusnak is szívesen állítanának szobrot, néma figyelmeztetőre talál a Zsinagógában, aki nem engedve az általános emberi csábításnak, csak a botránkozásról tud; és akkor az Egyház újra önmagának érzi magát, és újra a keresztről szóló igét mondja. És ezért tudja az Egyház, hogy Izrael megmarad mindaddig, amíg az utolsó görög is megtért, a szeretet műve befejeződik, és felvirrad az utolsó nap, a remény aratásának napja. De amit az Egyház Izrael egészéről elismer, azt nem hajlandó elismerni az egyes zsidókról; rajtuk próbálja ki és kell is kipróbálnia erejét, sikerül-e őket megnyernie magának. Mert ha tekintetét a jövő felé irányítja, ez az ő számára nem a hit erőforrása, mint a Zsinagóga számára, hanem csak a remény célpontját pillantja meg. Hitének erejét arra készteti, hogy pillantását környezetére irányítsa és szeretetének művén munkálkodjék a jelenben.

Ezzel a leglényegesebbet el is mondtam volna, legalábbis ami a kereszténységgel folytatott vitát illeti. De úgy látom, ebből kiindulva kibontható a zsidóság belső tartalmát érintő minden további kérdés is. Annyit máris láthatsz, hogy én fogalmilag nem megyek már a kereszténységhez vendégségbe (nyelvileg-terminológiailag természetesen igen, de itt egyetlen irányzat sem él csak a sajátjából). A legfontosabb pontokban, mindenekelőtt a bűnről szóló tanítás pontján, ahol eddig leginkább kifejezésre jutott a tőletek való eltérésem, most tökéletes – és akaratlan, tisztán a neked itt elmondottakból következő – összhangban érzem magam a zsidó tanítással, amelynek a zsidó kultuszban és életben való kimutathatóságát korábban vitattam, most azonban elismerem. Mint mondtam, azon vagyok, hogy a zsidó tanítás egész rendszerét tisztán zsidó alapon tegyem világossá a magam számára. Nem vagyok többé a te tizennyolcadik prédikációd eretneke, aki a hitből merít, de a szeretetből nem; én most más neveket mondok és más tételeket tanítok. És mégis tudom, hogy csak a ti Uratok akarata nézőpontjából vagyok a múltba vetett, de nem vagyok elfeledett Istentől, akinek egyszer majd a ti Uratok is alá lesz vetve. Amit itt eléd tárok, a közösség és nem-közösség egybekapcsolása (az örök cél közösségéről van szó, amely szükségszerű közösség, mivel egyazon gyökérből táplálkozik, egymásrautaltság, és ezért egymástól elválasztottság az idők végéig), és azért tárom eléd, hogy objektíve elismerd. Nem azt kell elismerned, hogy minden egyes zsidó Izrael népéhez tartozik (ez mindig is problematikus marad, és az Egyház számára in dubio nem létezik), hanem magát Izrael népét a keresztény teológia álláspontjáról. Szerda reggelig még elérne itt egy levél vagy levelezőlap. Nagyon jól esne, ha rögtön tudnál valamit válaszolni. Az összefüggés zavartalansága érdekében szándékosan az írásbeliséget választottam ehhez az első szembesüléshez, de éppen ezért kellemetlenül érintene, ha szavam mintha pusztába kiáltó szó maradna, s napokig hiába várnék feleletre. Tehát minden szóért, még egy „megkaptam”-ért is nagyon hálás lennék. Franz.

[*] Megjelent a Magyar Műhely 74. számában (1989 július 11), 20-22.

[1] 1913 júliusában Franz Rosenzweig és Eugen Rosenstock között Lipcsében döntő teológiai beszélgetések zajlottak le.

[2] Rudolf Ehrenberg, Ebr.10.25. Ein Schicksal in Predigten, Würzburg, 1920.