Franz ROSENZWEIG levele Gertrud Oppenheimhez[1]
1917. február 5.
K.T., én is pontosan így vagyok vele: mikor olvasok valamit, azonnal válaszolok is rá, már csak azért is, mert mindig rejtett dialógusban gondolkodom (anélkül, hogy tudnék róla; csak néha kapom rajta magam). De térjünk a tárgyra (előrebocsátva, hogy a válaszom nagyon magasan ívelő és nagyon kategorikus lesz: nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ezeket a dolgokat évek óta szakadatlanul forgatom magamban). Tehát: először is: a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Ez a szellemiekre is érvényes. Csakhogy a végtelen itt nem „nagyon messze”, hanem „meghatározhatatlanul” messze van. Vagyis: nem tudom, hogy már a következő pillanatban, vagy majd valamikor máskor érem el s válik valósággá. Ez azért van így, mert a tett törvénye és tartalma a végtelen (jól cselekedni annyi, mint „feltétlenül” cselekedni; a feltétlen, amit hasonlatképpen végtelennek nevezek, minden feltételes, minden tett feltétele). Mindent, amit teszünk, úgy kellene megtenni, mintha az örökkévalóság sorsa függne tőle. Mert sohasem tudhatjuk, nem tőle függ-e. Nem tudom, ismered-e a talmudi legendát: egy barlang bejáratánál valamelyik rabbi találkozik Éliás prófétával (Maleachi záróverse szerint, mint tudod, ő a Messiás előfutára) és megkérdi tőle: hol a Messiás? Bent a barlangban. A rabbi bemegy, és valóban, ott ül a Messiás. A rabbi megkérdi: mikor jössz el, Uram? A Messiás így felel: ma. Erre boldogan kimegy, és ott vár estig. Minthogy azonban a Messiás akkor sem jön, így szól a rabbi Éliáshoz: a Messiás hazudott; azt mondta, ma jön. Éliás így felelt: ezt úgy értette: (idézet Zsoltárok 91 vagy 92 vagy 93, 94-ből)[2] „Ma, ha hallgattok szavamra”. A cionizmus, amikor és amennyire túláradó (őrült, tudatosan képtelen), és népet akar, sőt még sokkal többet, mint egy népet: a népet akarja, ehhez a „máshoz” tartozik; nem kételkedhetünk benne, mert nem szabad kételkednünk benne. Szent, mint minden „őrület”. De az a cionizmus, amely valami „normálisat” akar, zsidó boldogságot, zsidó kultúrát, zsidó nemzetet, vagy zsidó államot („Királyt, mint minden népnél szokás”) – egy ilyen cionizmusnak épp annyi fontossága van, mint például tőzsdéseinknek, akik zsidó gazdagságot teremtenek számunkra, vagy mint a lengyel (és vajon csak a lengyel???) zsidóknak, akik Berlinbe utaznak, a professzorral konzultálni, vagy az Antiszemitizmus Elleni Védelmi Egyletnek, vagy a Zsidó Hitű Német Állampolgárok Egyesületének. Mindez hozzájárulhat életünk fenntartásához. Még az utóbbi irányzatban is el lehetnek szórva a messiási „ma” „szikrái” (H. Cohen!! – akitől egyébként egyszer megkérdeztem: „Ön hát hisz abban, hogy a 'messiási kor' a következő ötven évben beköszönt?” mire Cohen – akinek az értelmezése szerint a „messiási kor” a világbékét jelenti, a kereszténység helyén egy Cohen-Kant-i értelemben vett zsidósággal – azt felelte: „No, nem, de a következő száz éven belül”. Ez a história majdnem olyan szép, mint a „Ma”-történet.)
Így hát a két Ma egyenlete – ahol az egyik Ma csupán a Holnapba vezető híd akar lenni, a másik pedig ugródeszka az örökkévalóságba – fényt derít mindarra, ami látszólag ellentmondásos nálunk. Egyetlen napnak sincs a homlokára írva, ez vagy az a Ma-e. „Sohasem tudhatjuk.” Nem csekély tehát a jelentőségük. Életünket fenntartják az időben. Mert Izraelnek Máról Holnapra és Holnaputánra is át kell vergődnie a léten, hogy mindig legyen egy Ma, amelyből ha el van szánva rá, előhívhatja a fenti legendában exponált „Má”-t. Az ugródeszka csak az életből vihet az öröklétbe; olyan halottak, akik soha sem éltek, bizonyosan nem válhatnának halhatatlanokká: „meg nem születni” n e m „ a legjobb”.
Fordította Horváth Ágnes