A MÁGIÁRÓL

Egyes indiai törzsek esőt váró szertartása során szitán préselnek keresztül egy szoma nevű növényt. Az egyik „tudományos” magyarázat szerint a csepegő lé az esőt van hivatva kikényszeríteni.

E magyarázat szerint 1) nyilván nagyon fontos a törzsnek, hogy essen az eső, ha az egész közösséget mozgósító erőfeszítést tesz annak „kikényszerítésére”; 2) kifejezetten azért ismételte a törzs hosszú időn át ezt a szertartást, hogy essen az eső. De akkor a szertartásnak e logika szerint be kellett válnia, különben a törzs rájött volna, hogy célszerűbb az eső érdekében valami mást tennie. (E magyarázat hívei persze dolgozhattak volna - s talán dolgoztak is - azzal a feltevéssel, hogy a primitívek olyan ostobák, hogy nem képesek nagyobb hatásfokú eljárást kitalálni, ehelyett elhitették magukkal, hogy ez hatékony eljárás, máskülönben nem ismételték volna évezredekig. De hogy miért kell ennyi ostobaságot feltételezni, és ezzel az ostobasággal mégis számtalan kötetben foglalkozni, arra e feltételezés mellett nincs válasz.) Ha tehát a rítust kényszerítő mágiaként magyarázzuk, akkor egyetlen lehetőség marad: az ilyen rítusok valóban csodát műveltek. És itt a papok vagy mágusok által csalással produkált álcsodákat sem feltételezhetünk, hiszen ez megint azt jelentené, hogy egy törzs hosszú időn át hagyja magát lóvá tenni, ráadásul a legfontosabb szükségletei terén. Ez ugyanis csak hármat jelenthet: 1) a legfontosabb szükségleteinél is fontosabb számára, hogy lóvá tegyék; 2) a törzs ostoba; 3) érdeklődésének homlokterében nem ezek a legfontosabb szükségletek álltak. Az előbbi két feltevéssel semmi okunk élni, amíg más értelmezéseket nem próbáltunk végig. Akkor tehát a harmadik feltételezést kellene elfogadnunk? Ez valóban közelebb áll szerintünk a valósághoz, de nehéz volna elfogadni, hogy évezredekig fennmaradnak olyan szokások, amelyek nem a közösség legfontosabb céljaival vagy létfeltételeivel állnak közvetlen kapcsolatban.

Ha tehát az ilyen rítusokat kényszerítő mágiaként magyarázzuk, akkor egyetlen lehetőség marad: az, hogy valóban csodát műveltek. Ez elég képtelen magyarázatnak tűnik. A képtelenséget az okozza, hogy a magyarázatból kimarad egy lényeges momentum. A mágia ugyanis nem mindig hat, s ezt a törzs tudja a legjobban. Ezt a momentumot valamilyen – lehetőleg hangsúlytalan – formában mindig be kell csempészni a mágia magyarázatába, egyébként nevetségessé válna a magyarázat. Mi tehát most egyelőre elfogadjuk a mágia „kényszerítő” jellegét, vagyis, hogy a rítus valóban kényszeríteni akarja az esőt arra, hogy essen, de éppen ezért hangsúlyt fektetünk arra a mozzanatra, hogy ez a mágia csak időnként válik lehetségessé, és akkor sem biztos, hogy eredményes. Az eredményesség feltételeit magának a rítusnak kell megteremtenie. Természetesen ez még mindig külső megközelítése a mágiának, de már lehetővé teszi, hogy megpróbáljuk ebben a feszültségben megkeresni a mágia tartalmát. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a mágia – mint minden cselekvés – csak azok számára értelmezhető, akiket érint. Így mi is csak annyira leszünk képesek feltárni, hogy mit jelenthetett a rítusban való részvétel a törzs számára, amennyire ez minket is érint, vagy amennyire az ő érintettségüket a magunk másfajta érintettségén belül meg tudjuk jeleníteni. Lehet, hogy ez eleve nagyrészt az eddigihez hasonló külsőséges leírásra szorít bennünket, de azért meg kell próbálnunk feltárni, mit jelent a rítus a törzs számára.

Abból indulunk tehát ki, hogy a rítus célja valóban az, hogy kikényszerítse az esőt, (vagy hogy a szitálással „segítsen” az esőnek megszületni, ez mostani gondolatmenetünkön nem változtat), de ehhez a törzsnek olyan térbe kell belépnie, ahol ezt a törzs valóban sorsdöntő, azaz egész sorsát eldöntő pillanatként éli meg. Olyan pillanatról van szó, amelyben a kényszerítés vagy a segítés lehetségessé – vagy lehetetlenné válik. Ilyen értelemben a rítus próba: a kényszerítő akarat próbája. Mágikus rítusról van szó, s ez azt jelenti: a szitálás ténylegesen magában hordozza az eső esésének megtörténését vagy meg-nem-történését, de ezen túl mindazt, ami évről-évre lehetővé teszi vagy megakadályozza, hogy sorsuk terméshozó erővel megújuljon vagy terméketlenül haldokoljon. Minden élő rítus a sorsdöntő pillanat felidézésére törekszik. A rítusban résztvevő törzs sorsának és a sorsát irányító erőknek a találkozásában akar részt venni, s ehhez hozzátartozik a pozitív lehetőség, hogy az eső híján elszáradással fenyegető, kiapadóban levő sorsa újjászülessen, termékenyítő erők szülessenek belőle, de hozzátartozik az a veszély is, hogy sorsa tovább haldoklik a terméketlenségben. A kényszerítő mágia innen nézve: akarat résztvenni a megtermékenyítő erők újjászületésében. (Maga a kényszerítő szó is megtévesztő egyoldalúsága miatt: minden kényszerítő mágia egyben engesztelő mágia is.) Valóban mágikus, kényszerítő akaratról van itt szó, de nem egyszerűen az eső esését kikényszerítő akaratról, hanem sors és erő, végzet és végzés találkozását kényszeríteni törekvő akaratról. Ez az akarat látja és láttatja meg a szitálásban nem az eső esését, hanem a sors megújulását vagy megkérgesedését, elhalását, megtermékenyülését vagy elszáradását.

Ha ezt a kényszerítő akaratot megfigyeljük, olyan ellentmondáshoz jutunk, amely ennek a mágikus akaratnak belső ellentmondása. Egyrészt kényszerítő erő, másrészt mégis olyan történésre irányul, amelynek megtörténése, úgy tűnik, nem a közösségtől függ. Mindenesetre itt az abszolút aktivitás abszolút passzivitásba fordul át: az akarat, amely a törzs akarata volt, hirtelen megszűnik a törzs akarata lenni, a törzs médiummá válik. Ha ez nem egy szertartásban történne, akkor a törzs apatikus közösség-darabokra szakadna, a törzs létét polgárháború emésztené fel. De mivel mágikus szertartásban történik, a törzs képes ezt saját létének tágulásaként megélni. Ez a rítus valódi tartalma. Az akarat ugyanis egy pillanatra megszűnt az ő akarata lenni, de nem szűnt meg akarat, számára jelenlevő akarat lenni. Itt a törzs a saját sorsba-zártságát éli meg. A sorsbazártság azt jelenti, hogy azokat az erőket, amelyek létezésem funkciójáról és jelentőségéről döntenek, kiengedem a kezemből, tőlem idegen erőkre bízom, nem vagyok képes, nem akarok, nincs erőm ezt az idegenséget áttörni. A rítus (pozitív) ellentmondása ezek szerint az volna, hogy a rítusban a sorsbazártságot anélkül éljük át, hogy idegen kézben levőnek tudnánk a létezésünk funkciójáról döntő erőket. A sorsot irányító erőkkel való találkozás akarata mint nem a törzs akarata, de mint mégsem idegen akarat jelen van ugyanott, ahol ez az akarat elvétetik a törzstől (és ezzel a törzs saját sorsbazártságát és lezártságát éli át).

A mágus az, aki ennek az ellentmondásnak a tudatában van, s akiben jelen van ez a nem idegen akarat, amelynek azonban ő csak médiuma. Ebben a pillanatban lesz világos és teljes a mágus és a törzs, a közösség polaritása. A törzs csak a mágus-közösség polaritásban képes felfogni ezt a pillanatot. A közösség mintha átvállalná a haldoklást, hogy a mágus az újjászületés jeleit felfoghassa. A közösség átéli a jelen-nem-levést, hogy a mágus csak a jelenlétre figyelhessen. A mágus-közösség polarizálódás fedésbe kerül a jelenlét-nem jelenléttel. A mágus a közösség küldötte, aki az idézésben elveszti hatalmát, mert megjelenik a Megidézett. A megidézett jelenlét és a mágus között túl szűk a tér, a kényszerítő akarat szükségképpen túl hirtelen csap át a médium passzivitásába, ezért nincs tér másra: a Megidézett táncra hívja a mágust. Ez a pillanat a megtáltosodás, a révület pillanata (s ha nagyobb tér van a megidézett és a mágus között, az ihlet pillanata). A törzs küldöttéből a Megidézett médiuma, küldötte lesz. A tánc az energiaszerzést szimbolizálja a motorikus energia szimbolikus mozdulatokba sűrítésével (a táncban mindig van valami mágikus). A mágus pedig táncra hívja a törzset: „átadja a szerzett energiát”: így éli meg újra a törzs a közösséggé válását. Így éli meg, hogy a sorsát irányító erőkben a Megidézett küldetése rejlik. Annyi energiát szerez, hogy vissza tudjon térni sorsába ezzel a tudással. De ezt a tudást, tapasztalatot a mágikus rítusban passzív médiumként szerezte, ami állandó hiányérzetet hagy benne. Állandó ismétlésre van tehát szüksége. A törzs sorsa tulajdonképpen kimerül abban, hogy várja, amíg ismét elkezdődik a szertartás elé indulás. A rítus, a szertartás valójában csak ebben a körforgásban bomlik ki és ölt formát.

Surányi László (1972)

(Megjelent a Budapesti Jelenlét/23–24. (1999 nyári-őszi) számának 18-20.oldalán.)