BÚCSÚ MÁNDY STEFÁNIÁTÓL
Édes Stefka,
Te autonóm asszony, Te kicsi és erős, Te alkotó anya, Te testvér, Te család, Te három-barátnő, Te százhűségű hűség: édes Stefka, Tőled búcsúzunk.
Tőled, aki erős kontúrjaiddal mintha kirajzoltad volna az életed. A Sors csak a ceruzát adta hozzá a kezedbe.
Már a gyerekkori helyszín, Szentendre is e mindig táguló kör egyik cikkelye. Itt ismerted meg Vajda Lajost, akinek vonalrajzairól ezt írod (48): „Amikor megalkotja a maga síkvilágát, halk, érzékeny vonalakkal zárja körül ennek a választott világnak megörökítendő elemeit. Két alaptémája: az ember és a ház.”
Stefka, ez Rád is illik.
Szentendre a ház, a gyerekkor, a kert, amelynek virágai ott virulnak-virítanak a verseidben. És innen indultál a Teljesség felé, hogy rátalálj arra a művészi és szellemi mozgalomra, amely választott világod lett. Itt rajzolódik ki Vajda barátsága, és egy másik nagy barátság, Szabó Lajosé.
A lassan körré teljesülő vonal megszakad arra a hosszúra nyúlt pillanatra, amikor „megőrült a történelem”. Stefka! Auschwitz annyi szabadságot mégis hagyott Neked – az ott feltalált és hűen őrzött barátok miatt is –, hogy versedben tudd kisbetűvel írni a nevét, így: oszwiecim.
A horpadás a körvonalon persze horpadás marad. De megismered Tábor Bélát, aki a férjed lesz, s akiről később ezt írod:
Amikor Tábor Bélával találkozol, újra-találkozol mindennel és mindenkivel. A kör teljességgé zárul. Új életet támasztotok a régi házban, a Haris közben, megépítitek szellemi otthonotokat, amely véd és befogad. Véd az „ellopott történelem” kintről is behallatszó süketségétől. De befogad minden, régi és új – embert, akinek füle van a hallásra.
Az újjáépült házba születik Ádám és Eszter. Itt születik az Európai Iskola, itt születnek a kiadott vagy kiadatlan könyveid. A régi-új barátok gyerekeinek, nekünk tartasz művtört szemináriumokat, ezeken az órákon tanulunk meg látni.
„Az a szerkesztett hely – a ház –…, ahol az ember meggyökerezik. A ház megsokszorozva: a település, amely fölött ott magasodik a szentély vagy a templom.” – írod. A ház a háború és Auschwitz után – hely lett, magas hely. Ahol áldoznak. Ahol áldozol. Béla halála után még a meghalást is.
(Horváth Ágnes)
„Mándy Stefánia meghalt” – szinte felfoghatatlan mondat ez annak, aki ismeri őt és ismeri költészetét, amely a legmélyebb szenvedést is áttörő szó erejét jeleníti meg. Mert csak az a szó igaz a számára, amelyik a legmélyebb szenvedést töri át. Auschwitz szenvedéseiben is a puszta szenvedésnél mélyebb szenvedést látott:
„A költészet az emberiség anyanyelve” – talán nem véletlen, hogy Hamann szavait éppen Mándy Stefánia fordította magyarra: versei mindig újra ezt a költészetet támasztják fel. Azt a költészetet, amely létünk legmélyebb ismeretlen-ismerős ősmisztériumát nevezi, kérdezi, szólítja. Egészen közelről – ettől áttetszőek sokszálú képsorai, a külső formát felbontó mondatszerkezetei is, s ettől tudja a legbonyolultabbat is letisztultan egyszerű sorokba összefoglalni:
majd ellenpontozni:
Az ilyen sorai már régen felszívódtak eszmélésünk anyanyelvébe. Hogyan higgyük el, hogy ez a létünk legmélyét szólító hang elnémult, nem szól már hozzánk? Szóra bírható-e még némasága, ez a pár napos, de már fájdalmas, negatív örökkévalósággal fenyegető némaság? Talán igen: a végső titkot egészen közelről szólító szavai anyanyelvünkké váltak, s így továbbra is szólnak hozzánk, szólítják bennünk is a szenvedés mélyén a „teremtő szomjúságot”. S talán segítenek
Kedves Stefka! Te elmentél. „Teremtő szomjad hadd maradjon velünk.”
További részletek
c. kötetből.