Az áldozati vers
„Világ, vers ég el (1), „a mű megért az áldozatra” (2): Koncz István számára a vers nem önmagában érték, csak akkor, ha a vers áldozati oltárán feléget minden más önkifejezést, és csak egyre összpontosít: hogy az emberi lét még nem ismert rejtett ellentmondásait – és szenvedéseit – tárja fel, mondja ki és – ha lehetséges – oldja fel. (3) Ha erre nem képes, a kimondás révén már akkor is legalább egyforma erős a szenvedéssel, a legyőzetlen ellentmondással. Koncz István legtöbb versében az a tét, hogy sikerül-e eleget tenni ennek az én szememben legmagasabb költői feladatnak. Ha tehát Koncz István költészetéről akarok írni, először azt kell megjelenítenem, hogy mit jelent számomra a költő a legmagasabb szinten.
Azt gondolom, az igazi költő ellentéte annak, amit a ma divatos költői irányzatok költőnek tekintenek. Az igazi költő nem arra használja a szavakat, hogy éppen aktuális lelki, testi állapotait fejezze ki velük, egészen mást csinál. Nem használja a szavakat, hanem faggatja őket úgy, mint Koncz István, vagy kutatja a bennük rejlő és csak most és csak itt feltáruló valóságot. Önmagát is ezen keresztül törekszik megismerni. „Nevezni azt lehet, mi lenni vár még” – írja Mándy Stefánia (4). Egy chaszid rabbi azt mondta: „ha kimondasz egy szót, igyekezz minden porcikáddal behatolni a szóba”, s amikor egyik híve kételkedve azt kérdezte, hogy hogyan férhetne el egy nagy ember egy olyan kicsi valamibe, amilyen a szó, a chaszid azt mondta: „aki nagyobbnak képzeli magát a szónál, arról mi nem beszélünk” (5). Az igazi költő nem képzeli magát nagyobbnak a szónál, és éppen ezért attól növekszik, hogy behatol a szóba.
A behatolás a szóba Koncz István számára harc – néha kézitusa a vers, a leírt szó hiteléért. A kérdés az: mi az, amit a születő szónak, vagy versnek, az áldozatnak el kell – néha csak: el kellene – égetnie, sőt: át kell égetnie. Mert a vers tétje Koncz István számára is az, ami a macedón költő, Aco Sopov számára:
Görcsre görcs.
Sziklára szikla,
kőből vagy te is már velem
A szó a sötétből kiválik,
lidérces kék szén izzik a belsejében,
Ó, te, ki létezel, mert nem létezel,
ringatod az eget,
forgatod a földet.
Görcsre görcs.
Sziklára szikla.
Átok és magam ásta szó vagy.
Szabadíts ki,
...
hogy a szavak zsarátnokává váljak,
hogy elizzak
A szó születése (6)
A szó itt együtt születik, izzik és nő azzal, aki kimondja: a szó csak abban születik meg, válik el a sötéttől, aki belép a szóba. Koncznál is a „világ, vers ég el”, hogy megszülessen az érvényes vers. A vers, a szó, a hang, a ritmus, a kép csak akkor érvényes, ha általa (és benne) mi is növekszünk és egész valóságunk is. (Enélkül: „Idegen zsarnok a ritmus!” (7)) Koncznál is a születő versnek és – Szabó Lajos-i kifejezéssel (8) – a lélek növekedésének elválaszthatatlan egysége van a háttérben. De a háttérben van. Az előtérben az én és a vers küzdelme áll: „Kihívom a verset, / hogy igazolja létezésemet”(9). A vers Koncz számára: harc a vers születéséért.
„Görcsre görcs. Sziklára szikla” Sopov hisz a szóban, verse a szó képi erejével jeleníti meg azt, hogy a szónak a legmozdíthatatlanabbat kell megmozdítania, a legnagyobb gravitációt kell legyőznie, hogy ahhoz emelkedhessen, ami a legmagasabb bennünk. Ezt a legmagasabbat Koncz egy nietzschei Zarathustra-hangulatú vers-trilógiában a magaslati (hegyi) táj végtelenjével jeleníti meg.
Míg Sopov verse a szóba vetett hitből születik, addig Konczé a szóba vetett hit megkérdőjelezéséből indul ki. Ismeri ő is a szóba vetett hitet:
milyen mély is a szó
ki nem ismerhető világnézet a nedves lehelet
beárnyékol és aztán egyesül a neveddel szédít
mint hatalmas városok lármája
Magda (10),
de rögtön meg is kérdőjelezi:
alattomos vérkeringés csak ez a győzni nem tudó hit (10).
A vers célja az, hogy ebből a hitből valamit visszahódítson, s ehhez a szóval szembeni szkepszist is el kell égetnie. Ezért „egyröptű a szó” (10), és „kívülről”(?) mindig újra rátör a fenyegetés, hogy elvész a már kiküzdött intenzitása. És ezért: „Bonyolult hit szab határt – / a mű megért az áldozatra.” (2) (Az áldozat: a mélyebb, rejtettebb ellentmondás kimondása.)
A szóba vetett hit tehát kérdéses Koncz számára; a kérdés az, hogy meg tudja-e kérdezni kérdését a szótól: fel tudja-e úgy izzítani a szót, a verset, hogy ezt a kérdést megkérdezze. És kitől kérdezze meg? Vegyük sorra e kérdéseket az Egérút c. vers elemzése közben.
Képzeld helyzetembe magad!
Senki sem kényszerít,
meg kell mondanod: visszataszít
a káprázat, nem hiszel
a szavaknak, ezért kerülöd, –
előttük lesütöd szemedet –
az értelmüket. És a rossz mester
cifra blöffje mögé
sem bújsz, aki letagadja a jelentését
a szónak. ...
Éber zsoldosok igazságszolgáltatását lesed,
s ha lesújt rád,
még hős, tolvaj sem vagy
csak egyszerűen megrökönyödött,
tájékozatlan.
Kockával hullik a szó: mindegy, –
szép, nyájas, értelmes szó, –
önmagában – és a képzelet
kitartásodra vár, zagyva számítások
ámító csinnadrattáját túlélni.
És a muzsika!
Kikerülöm a dolgokat, a táj
befogadja a társtalan ütemet:
– pártos visszavonás –
világ, vers ég el,
az út arányt szab magának,
csitul a lényeg, homályát
bearanyozza a messze felhőkön
megülő szem okos magánya.
„Visszataszít / a káprázat”: a „káprázat” szónak itt kettős az értelme. Egyrészt jelenti azt, amit Kierkegaard a „végtelenbe, a fantáziába való elveszés”-nek nevez, s amely az egzisztenciát fenyegető két veszély egyike (a másik a végesség bornírtságában való elveszés). Káprázatos az a szó, amely anélkül akar csillogni, hogy „a sötétből válna ki”, anélkül akar emelkedni, hogy a mozdulatlan gravitációját legyőzné, nem küzd meg az egzisztencia gravitációjával. Koncznál ehhez a gravitációhoz tartozik a szóval szembeni kétely is. Minden „nagy” szó káprázat, amit azért mondunk, hogy a végtelenbe meneküljünk e küzdelem elől, az ellentmondások elől. Minden szó káprázat, elveszés a végtelenbe, amely nem a nehézkedés legyőzésével, a sopovi „sziklát” megmozdítva és „görcsöt” oldva ébred erejére és emelkedik felszabadultan a végtelenbe. Ezért „lesütöd a szemedet” e káprázat előtt. Ezért – de valami másért is, ami nyugtalanságot okoz: a szóban ragyogó fény (értelem) miatt is, ami túl sok a szóból kiszakadó, a szóba vetett hitből kiszakadó számára. A kor megáll itt, a szó fényétől (értelmétől) való traumatizáltságnál, a szó- és logosz-fóbiánál, de Koncz nem véletlenül kezdi azzal kötetét, hogy „átértékelem a kort”. Ő ezt a nyugtalanságot sem tagadja meg, mert a vers mélyén (kimondatlan) kérdésként rejtőzik a szóba vetett bizalom. Nem azonosul a kor sok „rossz mesterének blöffjével”, „aki letagadja a jelentését / a szónak.” A vers mélyén kimondatlan kérdés él, ez égeti el a verset: „világ, vers ég el”. Az „út”, a makacs figyelem a kimondatlan rejtett kérdésre „arányt szab magának”, a vers keresi azt, ami felgyújtja a szó értelmét. De ez nem a kérdés megtalálása és kimondása („kérdés fogadja fenn a kérdezőt” – mondja Mándy Stefánia (11)). Nem a szó, hanem a zene „társtalan üteme” oldja a feszültséget. A zene hangját kiegészíti a már nem lesütött, hanem a messzi végtelenre figyelő (s a vers elején egy gondolatjeles játék még arra is utal, hogy talán a szó értelmét látó) szem: homály marad, de ezt „bearanyozza a messze felhőkön / megülő szem okos magánya.” Magány, társtalan ütem az egyik oldalon, a befogadó (végtelen) táj a másik oldalon, s a kettő között a messzire figyelő okos szem: az antik tragikus szituáció felelevenítése a vers végső perspektívája Koncznál. Feloldatlan homály és értelmet sugalló („bearanyozó”) szem(lélő), tágasság és magány: az ezekben feszülő ellentmondást már nem kérdezi meg a vers.
Koncznál a harc magányos – ebneri kifejezéssel: énmagányos –, egyszemélyes harc. Nála nem a végtelen második személy felé fordulás transzcendálja a vers és a versírás horizontját, mint Sopovnál, vagy Mándy Stefániánál. A rokonság mellett e különbséget is érzékelteti két idézet.
Mándy:
A kő vagyok a kő segíts növök még
egyetlen művét vési aki él.
Zenei áldozat (11a)
És Koncz:
a szó alakot ölt, időt-érő kövek
sebei őrzik, vésd bele nevedet,
hátha majd mesélnek rólad?”
Céltalan szembesítés (12)
Koncz kizárja világából a végtelen második személyt. Ő nem írhatna le ilyet:
s ha úgy van hogy a halál megelőz
most nem tudok már többé nem születni
most mindig új életre eljövök
lágy talpaimba szegeket veretni
tehozzád szólni élteim levetni
új s új halállal sorsodhoz növök.
A cédrus – Csontváryé (13)
Egyrészt azért nem, mert nála „a szóban halmozódik a vég” (14), születés és újjászületés nélkül. („Unalmas pusztulás a kezdet” írja ugyanott, egy erotikus csalódás – „a csók meglopta a boldogságot” – absztrahálásaként, mintegy negatív káprázatként.) Másrészt ha ő második személyhez fordul, mint fent elemzett verse elején, akkor azt mondja: „Képzeld a helyzetembe magad!” Nem azért fordul a második személyhez, hogy ezáltal maga is növekedjen, hanem azt akarja a maga helyzetébe „hozni”. Ezért mondtam, hogy egyszemélyes harcot folytat a vers születéséért. A végtelen perspektívát nála nem a végtelen második személy nyitja meg, hanem a végtelen táj. Ezért a végtelen perspektíváért „ma feláldozom a határokat” (15), mert „a part ellenségem” (16). „A táj mindig tökéletes. / Hát gyakran számonkérem magamtól a tájat” (17) - írja a már említett Zarathustra-hangulatú vers-trilógiájában. A táj belső horizontot nyit, „saját magasomba emel”, ahogy Nietzsche Zarathustrája mondaná, „elérhető az égbolt”, mondja Koncz. A magaslat éberséget parancsol a nagyobb veszélyekkel szemben („ha élni akarok, a kígyókra ügyelek” (17)). A végtelen öntudat felébredése Hölderlin, Nietzsche s Rilke számára is kapcsolódik a tájélményhez és a magaslathoz. A külső táj végtelen tágassága ráébreszt arra, hogy ez a végtelen bennem van, csak azért látom. De a végtelen öntudat magányba zártságát ez nem oldja: „Ha hal, bennem hal a megmondandó / a felhők felett.” (17) De vajon a megkérdezendő is? Mert „a tiszta szöveg: sors, Antigoné!” (18), de a vers több, mint tiszta szöveg, a szinte szikár és gondolatilag végletesen sűrített líra („a gondolat aránya” (13)) mögött ott süt valami kimondatlan, megkérdezetlen: „az elragadtatás”, ami „a drámát tovább bonyolítja” (2). (Egy újabb rejtőző ellentmondás nyilvánul meg: az elragadtatás mint ennek a fegyelmezett „tiszta szövegnek” a célja: „Ó, az arányok körül / táncba fognak” (19).) „A szóban halmozódik a vég” – de „élethű képmásom a szó” (13), ezért több, mint a benne halmozódó vég: „lám, lázad a szó, / eltemetetlen a szó hangulata.” (18) Nemcsak a szó hangulata eltemetetlen, hanem az a kimondatlan kérdés is, amely Koncz verseit mégis „áldozati versekké” teszi. S amelyet az olvasónak kell továbbkérdeznie.
Surányi László
JEGYZETEK:
(1) Egérút in KONCZ István, Átértékelés Forum Újvidék 1969. 24. Koncz István összes idézett verse ebből a kötetből való.
(3) „Emberi törekvés a nagyobb, mélyebb, a rejtettebb ellentmondás felé” – kezdi Szabó Lajos A zseni c. írását.
(4) Vázlatok egy Vajda-archoz in: MÁNDY Stefánia, Az ellopott történelem Typotex 1992 59.
(5) Martin BUBER, Chaszid történetek II.kötet, ford. Rácz Péter Atlantisz 1995. 174.
(6) Aco SOPOV, A szó születése, ford. Fehér Ferenc in Örök várakozó, Forum Novi Sad 1964
(8) TÁBOR Béla, Szabó Lajosról.
(11) in MÁNDY Stefánia, id. mű 72.
(11a) in MÁNDY Stefánia, id. mű 71. A kő szimbólum szerepéről Mándy Stefánia költészetében „A súlyát hordozó kilép a kőből” – A menhírtől az ellopott történelemig: egy motívum útja Mándy Stefánia költészetében" c. írásomban, in Új Forrás 2014/6, 32-43.
(13) in MÁNDY Stefánia, id. mű 52.
(17) A hegy, néhány vonatkozásban 38-9.