Az áldozati vers

Világ, vers ég el (1), „a mű megért az áldozatra(2): Koncz István számára a vers nem önmagában érték, csak akkor, ha a vers áldozati oltárán feléget minden más önkifejezést, és csak egyre összpontosít: hogy az emberi lét még nem ismert rejtett ellentmondásait – és szenvedéseit – tárja fel, mondja ki és – ha lehetséges – oldja fel. (3) Ha erre nem képes, a kimondás révén már akkor is legalább egyforma erős a szenvedéssel, a legyőzetlen ellentmondással. Koncz István legtöbb versében az a tét, hogy sikerül-e eleget tenni ennek az én szememben legmagasabb költői feladatnak. Ha tehát Koncz István költészetéről akarok írni, először azt kell megjelenítenem, hogy mit jelent számomra a költő a legmagasabb szinten.

Azt gondolom, az igazi költő ellentéte annak, amit a ma divatos költői irányzatok költőnek tekintenek. Az igazi költő nem arra használja a szavakat, hogy éppen aktuális lelki, testi állapotait fejezze ki velük, egészen mást csinál. Nem használja a szavakat, hanem faggatja őket úgy, mint Koncz István, vagy kutatja a bennük rejlő és csak most és csak itt feltáruló valóságot. Önmagát is ezen keresztül törekszik megismerni. „Nevezni azt lehet, mi lenni vár még” – írja Mándy Stefánia (4). Egy chaszid rabbi azt mondta: „ha kimondasz egy szót, igyekezz minden porcikáddal behatolni a szóba”, s amikor egyik híve kételkedve azt kérdezte, hogy hogyan férhetne el egy nagy ember egy olyan kicsi valamibe, amilyen a szó, a chaszid azt mondta: „aki nagyobbnak képzeli magát a szónál, arról mi nem beszélünk” (5). Az igazi költő nem képzeli magát nagyobbnak a szónál, és éppen ezért attól növekszik, hogy behatol a szóba.

A behatolás a szóba Koncz István számára harc – néha kézitusa a vers, a leírt szó hiteléért. A kérdés az: mi az, amit a születő szónak, vagy versnek, az áldozatnak el kell – néha csak: el kellene – égetnie, sőt: át kell égetnie. Mert a vers tétje Koncz István számára is az, ami a macedón költő, Aco Sopov számára:

Görcsre görcs.
Sziklára szikla,
kőből vagy te is már velem
A szó a sötétből kiválik,
lidérces kék szén izzik a belsejében,
Ó, te, ki létezel, mert nem létezel,
ringatod az eget,
forgatod a földet.

Görcsre görcs.
Sziklára szikla.
Átok és magam ásta szó vagy.
Szabadíts ki,

...

hogy a szavak zsarátnokává váljak,
hogy elizzak

A szó születése (6)

A szó itt együtt születik, izzik és nő azzal, aki kimondja: a szó csak abban születik meg, válik el a sötéttől, aki belép a szóba. Koncznál is a „világ, vers ég el”, hogy megszülessen az érvényes vers. A vers, a szó, a hang, a ritmus, a kép csak akkor érvényes, ha általa (és benne) mi is növekszünk és egész valóságunk is. (Enélkül: „Idegen zsarnok a ritmus!(7)) Koncznál is a születő versnek és – Szabó Lajos-i kifejezéssel (8) – a lélek növekedésének elválaszthatatlan egysége van a háttérben. De a háttérben van. Az előtérben az én és a vers küzdelme áll: „Kihívom a verset, / hogy igazolja létezésemet(9). A vers Koncz számára: harc a vers születéséért.

Görcsre görcs. Sziklára szikla” Sopov hisz a szóban, verse a szó képi erejével jeleníti meg azt, hogy a szónak a legmozdíthatatlanabbat kell megmozdítania, a legnagyobb gravitációt kell legyőznie, hogy ahhoz emelkedhessen, ami a legmagasabb bennünk. Ezt a legmagasabbat Koncz egy nietzschei Zarathustra-hangulatú vers-trilógiában a magaslati (hegyi) táj végtelenjével jeleníti meg.

Míg Sopov verse a szóba vetett hitből születik, addig Konczé a szóba vetett hit megkérdőjelezéséből indul ki. Ismeri ő is a szóba vetett hitet:

milyen mély is a szó
ki nem ismerhető világnézet a nedves lehelet
beárnyékol és aztán egyesül a neveddel szédít
mint hatalmas városok lármája

Magda (10),

de rögtön meg is kérdőjelezi:

alattomos vérkeringés csak ez a győzni nem tudó hit (10).

A vers célja az, hogy ebből a hitből valamit visszahódítson, s ehhez a szóval szembeni szkepszist is el kell égetnie. Ezért „egyröptű a szó(10), és „kívülről”(?) mindig újra rátör a fenyegetés, hogy elvész a már kiküzdött intenzitása. És ezért: „Bonyolult hit szab határt – / a mű megért az áldozatra.” (2) (Az áldozat: a mélyebb, rejtettebb ellentmondás kimondása.)

A szóba vetett hit tehát kérdéses Koncz számára; a kérdés az, hogy meg tudja-e kérdezni kérdését a szótól: fel tudja-e úgy izzítani a szót, a verset, hogy ezt a kérdést megkérdezze. És kitől kérdezze meg? Vegyük sorra e kérdéseket az Egérút c. vers elemzése közben.

Képzeld helyzetembe magad!
Senki sem kényszerít,
meg kell mondanod: visszataszít
a káprázat, nem hiszel
a szavaknak, ezért kerülöd, –
előttük lesütöd szemedet –
az értelmüket. És a rossz mester
cifra blöffje mögé
sem bújsz, aki letagadja a jelentését
a szónak. ...
Éber zsoldosok igazságszolgáltatását lesed,
s ha lesújt rád,
még hős, tolvaj sem vagy
csak egyszerűen megrökönyödött,
tájékozatlan.
Kockával hullik a szó: mindegy, –
szép, nyájas, értelmes szó, –
önmagában – és a képzelet
kitartásodra vár, zagyva számítások
ámító csinnadrattáját túlélni.
És a muzsika!
Kikerülöm a dolgokat, a táj
befogadja a társtalan ütemet:
– pártos visszavonás –
világ, vers ég el,
az út arányt szab magának,
csitul a lényeg, homályát
bearanyozza a messze felhőkön
megülő szem okos magánya.

Visszataszít / a káprázat”: a „káprázat” szónak itt kettős az értelme. Egyrészt jelenti azt, amit Kierkegaard a „végtelenbe, a fantáziába való elveszés”-nek nevez, s amely az egzisztenciát fenyegető két veszély egyike (a másik a végesség bornírtságában való elveszés). Káprázatos az a szó, amely anélkül akar csillogni, hogy „a sötétből válna ki”, anélkül akar emelkedni, hogy a mozdulatlan gravitációját legyőzné, nem küzd meg az egzisztencia gravitációjával. Koncznál ehhez a gravitációhoz tartozik a szóval szembeni kétely is. Minden „nagy” szó káprázat, amit azért mondunk, hogy a végtelenbe meneküljünk e küzdelem elől, az ellentmondások elől. Minden szó káprázat, elveszés a végtelenbe, amely nem a nehézkedés legyőzésével, a sopovi „sziklát” megmozdítva és „görcsöt” oldva ébred erejére és emelkedik felszabadultan a végtelenbe. Ezért „lesütöd a szemedet” e káprázat előtt. Ezért – de valami másért is, ami nyugtalanságot okoz: a szóban ragyogó fény (értelem) miatt is, ami túl sok a szóból kiszakadó, a szóba vetett hitből kiszakadó számára. A kor megáll itt, a szó fényétől (értelmétől) való traumatizáltságnál, a szó- és logosz-fóbiánál, de Koncz nem véletlenül kezdi azzal kötetét, hogy „átértékelem a kort”. Ő ezt a nyugtalanságot sem tagadja meg, mert a vers mélyén (kimondatlan) kérdésként rejtőzik a szóba vetett bizalom. Nem azonosul a kor sok „rossz mesterének blöffjével”, „aki letagadja a jelentését / a szónak.” A vers mélyén kimondatlan kérdés él, ez égeti el a verset: „világ, vers ég el”. Az „út”, a makacs figyelem a kimondatlan rejtett kérdésre „arányt szab magának”, a vers keresi azt, ami felgyújtja a szó értelmét. De ez nem a kérdés megtalálása és kimondása („kérdés fogadja fenn a kérdezőt” – mondja Mándy Stefánia (11)). Nem a szó, hanem a zene „társtalan üteme” oldja a feszültséget. A zene hangját kiegészíti a már nem lesütött, hanem a messzi végtelenre figyelő (s a vers elején egy gondolatjeles játék még arra is utal, hogy talán a szó értelmét látó) szem: homály marad, de ezt „bearanyozza a messze felhőkön / megülő szem okos magánya.” Magány, társtalan ütem az egyik oldalon, a befogadó (végtelen) táj a másik oldalon, s a kettő között a messzire figyelő okos szem: az antik tragikus szituáció felelevenítése a vers végső perspektívája Koncznál. Feloldatlan homály és értelmet sugalló („bearanyozó”) szem(lélő), tágasság és magány: az ezekben feszülő ellentmondást már nem kérdezi meg a vers.

Koncznál a harc magányos – ebneri kifejezéssel: énmagányos –, egyszemélyes harc. Nála nem a végtelen második személy felé fordulás transzcendálja a vers és a versírás horizontját, mint Sopovnál, vagy Mándy Stefániánál. A rokonság mellett e különbséget is érzékelteti két idézet.

Mándy:

A kő vagyok a kő segíts növök még
egyetlen művét vési aki él
.

Zenei áldozat (11a)

És Koncz:

a szó alakot ölt, időt-érő kövek
sebei őrzik, vésd bele nevedet,
hátha majd mesélnek rólad?

Céltalan szembesítés (12)

Koncz kizárja világából a végtelen második személyt. Ő nem írhatna le ilyet:

s ha úgy van hogy a halál megelőz
most nem tudok már többé nem születni
most mindig új életre eljövök
lágy talpaimba szegeket veretni
tehozzád szólni élteim levetni
új s új halállal sorsodhoz növök
.

A cédrus – Csontváryé (13)

Egyrészt azért nem, mert nála „a szóban halmozódik a vég(14), születés és újjászületés nélkül. („Unalmas pusztulás a kezdet” írja ugyanott, egy erotikus csalódás – „a csók meglopta a boldogságot” – absztrahálásaként, mintegy negatív káprázatként.) Másrészt ha ő második személyhez fordul, mint fent elemzett verse elején, akkor azt mondja: „Képzeld a helyzetembe magad!” Nem azért fordul a második személyhez, hogy ezáltal maga is növekedjen, hanem azt akarja a maga helyzetébe „hozni”. Ezért mondtam, hogy egyszemélyes harcot folytat a vers születéséért. A végtelen perspektívát nála nem a végtelen második személy nyitja meg, hanem a végtelen táj. Ezért a végtelen perspektíváért „ma feláldozom a határokat(15), mert „a part ellenségem(16). „A táj mindig tökéletes. / Hát gyakran számonkérem magamtól a tájat(17) - írja a már említett Zarathustra-hangulatú vers-trilógiájában. A táj belső horizontot nyit, „saját magasomba emel”, ahogy Nietzsche Zarathustrája mondaná, „elérhető az égbolt”, mondja Koncz. A magaslat éberséget parancsol a nagyobb veszélyekkel szemben („ha élni akarok, a kígyókra ügyelek(17)). A végtelen öntudat felébredése Hölderlin, Nietzsche s Rilke számára is kapcsolódik a tájélményhez és a magaslathoz. A külső táj végtelen tágassága ráébreszt arra, hogy ez a végtelen bennem van, csak azért látom. De a végtelen öntudat magányba zártságát ez nem oldja: „Ha hal, bennem hal a megmondandó / a felhők felett.(17) De vajon a megkérdezendő is? Mert „a tiszta szöveg: sors, Antigoné!(18), de a vers több, mint tiszta szöveg, a szinte szikár és gondolatilag végletesen sűrített líra („a gondolat aránya(13)) mögött ott süt valami kimondatlan, megkérdezetlen: „az elragadtatás”, ami „a drámát tovább bonyolítja(2). (Egy újabb rejtőző ellentmondás nyilvánul meg: az elragadtatás mint ennek a fegyelmezett „tiszta szövegnek” a célja: „Ó, az arányok körül / táncba fognak(19).) „A szóban halmozódik a vég” – de „élethű képmásom a szó(13), ezért több, mint a benne halmozódó vég: „lám, lázad a szó, / eltemetetlen a szó hangulata.(18) Nemcsak a szó hangulata eltemetetlen, hanem az a kimondatlan kérdés is, amely Koncz verseit mégis „áldozati versekké” teszi. S amelyet az olvasónak kell továbbkérdeznie.

Surányi László

JEGYZETEK:

(1) Egérút in KONCZ István, Átértékelés Forum Újvidék 1969. 24. Koncz István összes idézett verse ebből a kötetből való.

(2) Átértékelés 5.

(3) „Emberi törekvés a nagyobb, mélyebb, a rejtettebb ellentmondás felé” – kezdi Szabó Lajos A zseni c. írását.

(4) Vázlatok egy Vajda-archoz in: MÁNDY Stefánia, Az ellopott történelem Typotex 1992 59.

(5) Martin BUBER, Chaszid történetek II.kötet, ford. Rácz Péter Atlantisz 1995. 174.

(6) Aco SOPOV, A szó születése, ford. Fehér Ferenc in Örök várakozó, Forum Novi Sad 1964

(7) A vers leleplezése 16.

(8) TÁBOR Béla, Szabó Lajosról.

(9) Esszencia 34.

(10) Magda 10.

(11) in MÁNDY Stefánia, id. mű 72.

(11a) in MÁNDY Stefánia, id. mű 71. A kő szimbólum szerepéről Mándy Stefánia költészetében „A súlyát hordozó kilép a kőből” – A menhírtől az ellopott történelemig: egy motívum útja Mándy Stefánia költészetében" c. írásomban, in Új Forrás 2014/6, 32-43.

(12) Céltalan szembesítés 14.

(13) in MÁNDY Stefánia, id. mű 52.

(14) A létezés hirdetése 36.

(15) Közhely 28.

(16) A szép Tisza és más 40.

(17) A hegy, néhány vonatkozásban 38-9.

(18) Antigoné, a királyleány 37.

(19) Dráma 26.